Akadálymentes nézet
| Néphagyomány | <<

Szatmár

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti harmadát foglalja el a szatmári rész, melyet átmeneti tájnak is nevezhetünk az Alföld és az erdélyi, kárpáti előhegyek között (a történeti vármegye keleti, ma Romániához tartozó nagyobbik része már hegyekkel borított, a Magyarországon maradt rész alföldi jellegű). Egységes egész mind néprajzi, mind történeti jellegében, ennek ellenére több jól elkülöníthető kistájra oszlik.
Felszínét a vizek és a szelek munkája alakította ki, számtalan kisebb-nagyobb folyó és ér medre szabdalja át a területét. A mai országhatáron belüli Szatmár legmeghatározóbb földrajzi képződményei azok a süllyedések, ahol ma a Szatmár-beregi-síkság és a hajdani Ecsedi-láp terült el. A megsüllyedés előtt (a földtörténeti harmadkorban) megközelíthetően egy szinten volt az egész vidék.

A terület legnagyobb folyója, a Tisza, a hegyek közül sík vidékre érve folyásában lelassul, nagy hurokszerű kanyarokat alkot. Hordalékát ezekben lerakja, s itt, e hátakon ültek meg az apró tiszaháti falvak. Ezt a mintegy 9 községet magába foglaló területet Szatmári Tiszahátnak nevezzük. A Kisartól Uszkáig húzódó kistáj lakossága a folyószabályozások előtt csupán az alig néhány kilométer széles, a víz által épített hátakon folytathatott földművelést. A fő megélhetési forrást a folyó jelentette, melyet szállításra kitűnően használhattak: a tiszaháti nép lábán (tutajon) egészen Szegedig behordta az ártér számtalan gyümölcsét, s a helyvidék termékeit szintén a Tisza közreműködésével közvetítette az Alföld belsejébe.

A mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti szögletében a Tiszahát, a Túr és a Szamos folyók, s a magyar-ukrán-román határ vonala által körbezárt területet nevezzük Erdőhátnak. A mintegy 30 községre kiterjedő kistájat hajdan lápok s erek szabdalta erdőségek borították. Az erdő határozta meg az itt élő nép mindennapjait is: faragott oszlopos épületei, fából készült csűrjei, magtárai, harangtornyai a hajdani ácsmesterek mesterségbeli tudását őrzik napjainkig. E kistájon belül még egy néprajzi mikrotáj különíthető el: ez a Palágyság, mely csupán három településre, Kis- és Botpaládra, valamint a ma Ukrajnához tartozó Nagypaládra terjed ki.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye délkeleti részén a Szamos és a Kraszna-csatorna között elterülő, valaha Mátészalka-Nagykároly-Szatmárnémeti térségében lévő víztükrökkel, nád- és gyékényrengeteggel borított területet nevezte a nép Rétoldalnak, az Ecsedi-láp vidékének. Az alig száz éve lecsapolt láp vize 18 falu határát érintette. Lakosainak életmódját természetesen a láp határozta meg: pákászok, csíkászok s más ősfoglalkozást űzők birodalma volt a kívülállók számára járhatatlan, több ezer holdas terület. A Szatmári-síkságból mintegy 4—5 méterre kiemelkedő, alig két kilométer széles, s a régi, szabályozás előtti Szamos kacskaringós vonalát követő földsávot Szamoshátnak nevezzük. Ez a környező kistájaknál magasabban fekvő terület árvizek alkalmával két-három nap után szárazra került, emiatt sok apró falu lakossága ülte meg. A Szamos szabályozása után, amikor a kanyarokat levágták, az oda épült falvak élővíz nélkül maradva távolabb kerültek a főfolyástól.

Gunda Béla néprajzkutató megfogalmazása szerint a megye e néhány kistáj alkotta összefüggő része néprajzi szempontból átmeneti terület a Nyírség, Erdély és az Északkeleti Kárpátok vidéke között. A kandallók, csűrök, aborák, tőkéskapuk, a kiterjedt gyümölcstermesztés, az aszalók, a kukorica jelentős szerepe a táplálkozásban, egyes farsangi szokások, s még számos tárgyi és szellemi néprajzi jelenség a szomszédos beregi, erdélyi tájakkal kapcsolják össze a Szamoshát és Erdőhát magyarságát.

Dr. Páll István nyomán

 

Népszokások

Népszokás tágabb értelemben minden olyan szokás, amely szabályozza a parasztság életét: a munkát, a társadalmi érintkezést, a környezetről való gondoskodást, a hétköznapok és ünnepek egész rendszerét, tartalmát. A népszokás a közösség által közvetített és elfogadott viselkedési minta, életmód.

A népszokások főbb csoportjai a következők:
Naptári ünnepek (pl.: karácsony, húsvét, pünkösd, jeles napok), a gazdasági élet ünnepei (pl.: aratás, szüret, fonó stb.) és az emberi élet ünnepei (pl.: születés, lakodalom, temetés).

Népszokásaink története szorosan összefonódik a magyar nép gazdasági, társadalmi fejlődésével. Szokásaink a mai napig életünket, tevékenységünket szövevényesen behálózzák. A közösségi kapcsolatok a hagyományok által kialakított és tudatosan létrehozott szokások nélkül elképzelhetetlenek.

 

Jeles napok, ünnepi szokások

A hagyományos paraszti közösségben élő ember életritmusát a dolgos hétköznapok és az ezekből kiemelkedő jeles napok szabályos, visszatérő váltakozása határozza meg. A falu emberének életében az ünnepek és a hétköznapok csak látszólag váltak ketté. Az ünnep hiedelmei, szokásai a hétköznapok munkáját, szerencséjét, termékenységét akarták biztosítani, vagy csupán megjósolni. Mágikus eljárásokkal, praktikákkal az ember egészségét és személyes boldogulását segítették elő. Ezek a szokások vidékenként eltérőek. A vallási élet és az ünnepi szokások a legszorosabban összefüggenek egymással – az ünnepek túlnyomó többsége ugyanis egyházi ünnep.

 

Évkezdés

Az egyházi év adventtel kezdődik és a következő év decemberéig tart. Az újesztendő kezdete a középkorban Jézus születésének a napja, karácsony volt. A Julius Caesar-féle naptárreform után január 1-je vált évkezdő nappá. Hazánkban a polgári év kezdete 1587 óta január elseje. E változó évkezdettel, magyarázható bizonyos szokások és hiedelmek széthúzódása, megléte adventtől márciusig.

 

A téli ünnepkör jeles napjai

Az advent (eljövetel) négyhetes szent idő, előkészület karácsony ünnepére. András napja (november 30.) és karácsony (december 25.) közé esik. Ekkor tartózkodtak a lakodalmaktól és a zajos mulatságoktól, csak a disznótorok családias hangulatában oldódott fel a nép.
A hajnali mise, a roráté a középkori hazai liturgia maradványa. Az éjszakák ekkor a leghosszabbak, tehát varázslásra, jóslásra is alkalmasak.

 

András napja (november 30.)

Ismert házasságjósló, varázsló nap. Mátészalkán és környékén hajszálra kötöttek egy gyűrűt és pohárba lógatták. Ahányszor odaütődött a pohár oldalához, annyi év múlva megy férjhez a lány.

 

Disznótor

A disznótor családias jellegű társas munka, de vidám együttlét is volt. A disznóölések a hideg idő beálltával kezdődtek, és farsang végéig tartottak. Ekkorra az újbőr is kiforrt. Részt vett rajta a szűkebb és tágabb rokonság, különösen, ha több disznót vágtak. A disznótornak nagy szerepe volt a családi hagyományok közvetítésében. Amikor összejött a család, a gazda mindenkinek kiadta a feladatokat, férfiaknak, nőknek, gyerekeknek egyaránt. Reggelire pálinkát ittak, hagymás vért ettek, ebédre pedig sült húst, toroskáposztát, puliszkát. A disznótor legkellemesebb része a vacsora volt. Húsleves, hurka, kolbász került az asztalra. A vacsora végeztével kóstolót adtak a távozóknak. Ebben lennie kellett kolbásznak, kétféle hurkának, tepertőnek. Kóstolót a barátoknak, jó szomszédoknak, a papnak is küldtek, akit nem voltak a disznótoron. A kóstolót mindig illett viszonozni.

 

Tollfosztó, tallufosztó

Voltak fonástiltó napok. Ilyenkor tollat fosztottak. A tollfosztó szintén a fiataloknak való társas munka volt, de ezen már a fiatal házastársak is részt vehettek. Télen rendezték, amikor ráértek.

 

Fonó

Télen a fiatalok fonókba gyűltek össze. A fonás ideje december elejétől a farsang végéig tartott, kivéve a dologtiltó napokat. A fonóestéken a lányok guzsalyokon fontak, de a legények is részt vettek ezeken. Egész este tréfálkoztak, énekeltek, mesét mondtak. Szatmárban a fonók látogatása nemcsak igény volt, a fiatalok részéről, hanem egyben társadalmi kötelezettség is. A szombati fonást azért tiltották, mert aki ezen a napon font, annak nem tojtak a tyúkjai.
Gyakoriak voltak azok a hiedelmek, amelyek a fonást a karácsony és újév közötti időszakban korlátozták. Különféle fonók voltak: lányfonó, asszonyfonó, vegyesfonó. A falvak nagy részében petróleumlámpa világánál fontak. Nagyecseden kemencébe dugott nádkévéknél, majd mécseseknél, gyertyáknál.

A legény közeledési szándékának, szerelmi vonzódásának legbiztosabb jele, a lány megajándékozása volt. A lányoknak guzsalyt, guzsalyszalagot és orsót ajándékoztak. Ha a lány előtt kedves volt a legény, az ajándékba kapott szalagot mindjárt felkötötte guzsalyára, és azzal járt a fonóba. Ha a szalagot nem használta, az annak a jele volt, hogy nem kívánta a legény udvarlását.

A Szatmári falvakban a férjjósló eljárásokat is közösen végezték. A guzsalyra kötött szösz aljából a lányok három bábut sodortak, felállították azokat egy sorba és a két szélsőt egyszerre meggyújtották. A középső bábu egyik lányé, a két szélső egy-egy legényé volt. Az égő bábuk közül, amelyik a középsőhöz dőlt úgy, hogy az tüzet kapott tőle, megtudták, hogy az azt jelképező legény szereti jobban a lányt. Ha egyiktől sem fogott tüzet a lány bábuja, azt jelentette, egyik legény sem szereti a lányt.

 

Miklós napja (december 6.)

Mikulás a gyermekek ünnepe. Miklóst a keleti egyház a „szeretet szentjének” becézi, és védőszentjének tekinti. Így elsősorban a görög katolikusok ünnepe, de a rómaiaknál is elfogadták, míg a „kálvinista” szatmári, beregi falvak nem vettek tudomást róla.

 

Luca napja (december 13.)

A magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja. A középkorban e nap volt az év leghosszabb éjszakája, a téli napforduló kezdőnapja is. Gonoszjáró napnak tartották, ezért főleg a boszorkányok rontása ellen kellett védekezni.

Elterjedt szokás volt a lucaszék készítés. A Luca-naptól 13 napig készült szék a néphit szerint varázserővel bírt. Az a legény, aki az éjféli misén ráül, meglátja, hogy ki a boszorkány. A boszorkányok – nagy szarvuk miatt – félrefordított fejjel mentek be a templomba. A legénynek még az éjféli mise befejezése előtt távozni kellett a templomból. Üldözőit szétszórt kölessel, mákkal vagy a lucaszék elszórt darabjaival hátráltatta, a darabokat más-más kútba dobta. Reformátusoknál a lucaszéket karácsony estéjén a keresztútra kellett letenni.

 

Karácsony (december 25—26.)

Karácsony a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, Jézus születésének napja. A 16. századig évkezdésnek is számított. Karácsony napja és vigiliája (december 24.) számos népszokást, hiedelmet vont maga köré, ezek részint a kereszténység előtti képzetekből – téli napforduló ünnepe -, részint az ünnep keresztény jellegéből táplálkoznak. A karácsonyfa állításának szokása a 19—20. század fordulójától jellemző, az első világháború után terjedt el. Szegényebb családoknál az 1950—60-as évekig a karácsonyi életfa, termőág állítása volt szokásban. Erre a célra megfelelt fenyőág, nyárfa, boróka, ledéciaág is. A mestergerendára, a lámpa mellé kötözték fel a fenyő, vagy más örökzöld ágat. A termőág, karácsonyfa hagyományos díszei: csillag, gyertya, szentképek, dió, a tetejére kereszt, angyal, a termékenységet jelképező alma, pattogatott kukoricalánc. Régen az ajándék, angyalfia többnyire a karácsonyfa volt a rajta függő díszekkel.

A legismertebb és legelterjedtebb karácsonyi népszokás a betlehemezés, amely többszereplős, dramatikus játék, az egész megyében ismerték, és több helyen ma is gyakorolják.
A paraszti betlehemezés középpontjában a kifordított bundát viselő pásztorok párbeszédes, énekes-táncos játéka állt. A betlehemezés fő kelléke a templom alakú betlehem, amelyben többnyire a Szent Család látható, Jézus a jászolban Máriával és Szent Józseffel látható. A betlehemes játék szereplői a két pásztor, a két angyal és az öreg. A pásztorok és az angyalok fehér, lobogós ujjú inget és fehér cakkos női alsót vagy bő gatyát vettek a ruhájukra. Fejükre keménypapírból csináltak magas sisakot, elejére keresztet, tetejére derékig érő színes szalagot ragasztottak. A két pásztornál csörgős bot volt, azzal verték a nótára az ütemet. Az öregen hosszú bunda  vagy guba volt, fején kifordított bunda-sapka, amellett talluseprű, kezében láncos bot. A szatmári területeken szereplők mellett megjelent a huszár és a betyár alakja is.

 

Újév (január 1.)

Az évkezdet minden népnél valami jelképes elválasztó, szerencsevarázsló és gonoszűző cselekvéssel jár. Amilyen az újév, tartja a néphit, olyan az esztendő többi napja is. Aki ezen a napon elsőnek öltözködik fel a házban, az abban az évben ügyes és serény lesz. Szerették, ha újévkor elsőnek férfi lép a házba, mert az szerencsét jelentett. Éppen ezért a férfiak mentek köszönteni egymást, boldog újévet kívánva a ház népének.

 

Vízkereszt (január 6.)

Vízkereszt a római katolikus egyház nagy ünnepe, e nappal zárul a karácsonyi ünnepkör és kezdődik a farsang.
Vízkereszt napján a katolikus falvakban a templom mellé helyezett hordókba, dézsákba vizet tettek. A mise után a pap megszentelte. Mindenki vihetett haza egy kannával, kezükkel kereszt alakban meghintették vele a ház földjét, a gazdasági épületeket, hogy a gonosz szellem ne ártson a házon.

 

Vince napja (január 22.)

Vince naphoz időjárási regulák fűződtek. Ha Vince-nap olvad, akkor jó bortermésre lehet számítani. „Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince.”

 

Pál napja (január 25.)

A Pálforduló időjósló nap. Napos idő esetén rövid télre, borulatkor hosszú télre számítanak.

 

Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.)

Ezt a napot 1092-ben a Szabolcsi zsinat Magyarországon ünneppé nyilvánította. Gyertyaszentelőkor a napos idő hosszú telet jelent. Ha a medve meglátja az árnyékát, akkor még nagyobb tél lesz.

 

 Farsang

A téli ünnepkör szokásokban leggazdagabb időszaka volt, a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak. A nagy mezőgazdasági munkák befejeztével a pihenés, erőgyűjtés, felkészülés ideje, ugyanakkor a szórakozás, játék, evés-ivás, legfőbb alkalma a negyven napos nagyböjt előtt. A párkeresés, udvarlás, lakodalmak, disznótorok időszaka. A farsangi evés-ivásnak, lármás-táncos felvonulásnak valamikor kettős célja volt. Egyrészt a tél haldoklását ünnepelték, másrészt gonoszűző eljárásokkal a bő termést, termékenységet kívánták biztosítani. A falusi ember erre az időszakra felfüggesztette a közösség által elfogadott rendet, törvényeket.
A farsangolás – helyi néven maskurázás –, különösen a szatmári részeken dívott, nagy divatja volt a maszkos alakoskodásnak, illetve dramatikus játékoknak.

A maskurások nagy csoportját jellegzetesen az állatmaszkok képviselik. Szatmár vidékén négy különböző fajtája élt: a medve-, kecske-, gólya-, és a csikós (lovas) farsangoló.

A farsang végéhez, főként húshagyókedd és hamvazószerda napjához több olyan szokás is kapcsolódott, amelynek szerepe a télkihordás, szerencsebiztosítás. A svábok lakta Mérken a lányok, legények közösen hurcolták végig a falu utcáin a szalmabábut, majd a falu végén elégették. A téltemetés e példája valószínűleg sváb eredetű szokás.

 

Sándor-, József-, Benedek-napja (március 18., 19., 21.)

„Sándor, József, Benedek, zsákban hozza a meleget” – ez a mondás ma is ismert. Ha az időjárás mégsem fordult melegebbre, azt tréfásan azzal magyarázták, hogy a három atyafi beült a kocsmába, és a nagy beszélgetés, ivászat közepette elfeledkezett a jó időről.

 

Gyümölcsoltó Boldogasszony napja (március 25.)

A katolikus egyház hagyománya e naphoz köti Jézusnak, Szentlélektől való fogantatásának napját. Ezt a napot tartják a virágültetésre, a fák oltására, szemzésére alkalmas időpontnak.

  

Tavaszi ünnepkör
Nagyböjt

A nagyböjt a keresztény egyházban a húsvéti előkészület ideje, böjtöléssel, egyházi és népi ájtatosságok végzésével. Böjt idején tilos volt a lakodalom, bál, zenés, hangos mulatság.

 

Húsvét

A húsvét mozgó ünnep, melynek időpontját 325-ben a níceai zsinat a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnapban állapította meg. Így a húsvét március 21-e és április 25-e közötti időre eshet.
A húsvéti ünnepkörhöz számos vallási hagyomány és népszokás fűződik. A keresztény és a pogány elemek keverednek benne. A keresztény egyház legnagyobb ünnepe, ugyanakkor a tavasz behozatalának, a természet megújulásának, a termékenységnek is ünnepe.

 

Nagyhét

A virágvasárnappal kezdetét vette a nagyhét, amikor elkezdődött a húsvéti nagytakarítás, sütés, főzés, az udvar rendbetétele a nagy ünnep tiszteletére.

 

A nagyhét jeles napjai

Nagycsütörtök

Nagycsütörtök Jézus szenvedéseinek a kezdetét jelenti. Ezen a napon a vallásosabb asszonyok összegyűltek, kimentek az útszéli feszületekhez, kitakarították, feldíszítették ezeket.

 

Nagypéntek

A nagypéntek kifejezetten egyházi ünnep volt. Jézus kereszthalálának emléknapja, a legnagyobb böjt és a gyász ideje. Régen szigorú böjtnek számított, ezen a napon még azok is böjtöltek, akik a nagyböjt többi napjait nem tartották be. A hívő katolikusok egész nap böjtöltek, még tejes, vajas, tojásos ételeket sem fogyaszthattak. A reformátusok pl.: Nyírmeggyesen, Túristvándiban aszalt szilvalevest, pattogatott tengerit (pattit), vajas laskát ettek este hat óráig. (A református magyarság egyetlen böjti napja).

 

Nagyszombat

Nagyszombat a sütés, főzés, a húsvéti ételek elkészítésének napja. Régen  a katolikusoknál ezen a napon sütötték a pászkát, kolbászt, főzték a sódort, készítették a szentelnivalót. Nagy gonddal festették, hímezték a locsolóknak szánt hímes tojásokat. Nagyszombaton véget ért a negyvennapos böjt. A nap legfontosabb eseményei közé tartozott a tűzszentelés és a feltámadási körmenet.

 

Húsvétvasárnap

Húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, e napon ünneplik Krisztus feltámadását. Véget ér a nagyböjt, a hústól való tartózkodás.

A református magyarságnál a húsvétvasárnapi  asztalt hófehér abrosszal terítették, terítik le, erre kerül a főtt sonka, kolbász, tojás, kalács, reszelt retek vagy torma, vaj, bor. A ház népe körülülte az asztalt. Nyírmeggyesen az imádság után a házigazda egy tojást annyi cikkelyre vágott, ahányan az asztalt körülülték. Mindenki egy-egy tojáscikket kapott, mely az első falat húsvétvasárnap reggelén. Ezzel erősítették meg ősi hit szerint az összetartozásukat, a jóban-rosszban való együttlétüket. Tíz órakor kezdődött az istentisztelet, mindenki ünneplőbe öltözve, a lányok új ruhájukat felvéve siettek a templomba.

Katolikusoknál a húsvétvasárnapi szentmise után pászkaszentelés volt. Az egyház áldásban részesítette a hívek húsvéti eledelét, amit a hosszú böjt után az örömlakomára készítettek. Ezek az ételek többfélék és jelképes értelműek voltak.

 

Húsvéthétfő

A húsvéthétfői locsolódás az ősi termékenységvarázsló szertartások emlékét őrzi. A feltámadás öröme és az élet megújulásának serkentése egyaránt a húsvéthétfői locsolkodásban csúcsosodott ki. A böjt idején befojtott tavaszi energiák gátak nélkül, harsányan szabadultak fel a lányok megöntözésének vidámságában. A múlt században még a kútnál, vödörrel ment a locsolkodás (öntöztek), a lányoknak, asszonyoknak többször is át kellett öltözni. A szagos vízzel való öntözés csak később terjedt el.

A locsolkodásnak szigorúan meghatározott sorrendje és ideje volt. Először az anyákat, lánytestvéreket, majd a keresztanyákat illett meglocsolni. Ezután a nagymamákat, nagynéniket, szomszédokat, majd a rokonokat, barátok következtek. Ha egy lányt nem locsoltak meg, az szégyen volt, azt mondták, hogy nem megy férjhez. Minél többen voltak a locsolkodók, az volt a dicsőség.

 

Szent György napja (április 24.)

Szatmárban úgy tartották, „Amennyivel Szent György előtt megszólal a béka, annyival később jön a tavasz.” „Ha Szent György napkor megzendül az ég, jó nyár lesz, jó termés…”

 

Május elseje

Megyeszerte igen népszerű május elsejei népszokás volt a májusfaállítás. A zöldellő, virágzó ág nemcsak a természet megújulásának szimbólumaként jelent meg, hanem fontos szerelmi ajándék is volt, mely világosan kifejezte a falu közössége számára a leány-legény közötti kapcsolat mélységét, szándékaik komolyságát.

 

Áldozócsütörtök

Dologtiltó nap volt, nem volt szabad kimenni a mezőre dolgozni, mert ha villámlik, belecsaphatott az emberbe. Nem volt szabad mosni, mert a víz vérré változott, s a ruha fekete és véres lett, sem kenyeret sütni, mert kővé változott.

 

Pünkösd

A húsvéti idő lezárása, az Úrjézus mennybemenetelének ünnepe. Mozgó ünnep. Ezen a napon a katolikus templomokat virágszirmokkal, kakukkfűvel szórták tele. A miséről hazamenve mindenki tört egy kis ágat vagy levelet, amit otthon szentelményként használtak.
A szatmári falvakban a lányok pünkösd hajnalán megmártóztak a folyóban, hogy elkerülje őket a kelés.
Szinte mindenütt ismerték a pünkösdi király és királyné választást, az adománygyűjtő pünkösdi királynéjárást.

 

Medárd napja (június 8.)

Időjósló nap. Ha ekkor esik, akkor negyven napig szünet nélkül esni fog.

 

Nyári ünnepkör

 

Keresztelő Szent János napja (június 24.)

Ezen a napon szakad fel a gabona töve „megszólal a gabona”, utána már érik, fehéredik a búza.

 

Szent Iván napja (június 24.)

A nyári napforduló napjának emlékét már csupán egy gyermekmondóka őrzi: „Kié ez a tó? Miénk. Vót itt az Úr? Vót. Kit vitt el? Zsuzsikát. Sirattátok-e? Sirattuk. Hogy? Így-úgy, szentiványi putypurutty.”

 

Péter-Pál napja (június 29.)

Ez a nap az aratás hagyományos kezdőnapja. „Szinte hallik, hogy recseg a töve.” – általánosan ismert hiedelem.

 

Aratási szokások, hiedelmek

Az aratás a földműveléssel foglalkozó paraszt ember legnagyobb, legnehezebb munkája volt. Általában július első hetében kezdtek aratni. Aratáson a szatmári ember a beérett gabona levágását és összegyűjtését értette.
Szatmárban aratáskor a legszebb kalászokból csokrot kötöttek, bevitték a tisztaszobába. Ott állt a következő aratásig. Akkor kidörzsölték, és az állatoknak adták.

Az uradalmakban nagyobb gazdáknál az aratás befejezésével aratási végzést tartottak. Az utolsó aratónapon az asszonyok kinn a határban aratókoszorút kötöttek.
A koszorúfelvitel (aratókérész) előtt minden arató hazament átöltözni. Az aratóbanda kaszákkal, sarlókkal felszerelkezve aratónótákat énekelve vonult be a határból az uraság elé. A bandagazda „felköszöntötte” az aratókoszorút az uraság előtt, megköszönve neki, hogy munkát adott számukra. A koszorúfelvitel után az úr megvendégelte az aratókat, majd következett az aratóbál. A bálról nem maradhatott el az újkenyér sem.

Az egyénileg arató gazda nem rendezett ünnepséget, de a kalászás, vagy részes aratásnál rendszerint kalákatánc, kepebál fejezte be az aratást.

 

Illés-napja (július 20.)
Nagyboldogasszony napja (augusztus 15.)
Kisasszony napja (szeptember 8.)

Ezek a napok egyházi ünnepek. Ezeken a napokon a katolikus hívők elzarándokoltak a máriapócsi búcsúba.

 

Őszi ünnepkör

 

Kenderdörzsölő

Az őszi időszak igen kedvelt társas munkája és szórakozási alkalma volt augusztustól a hidegek beálltáig a dörzsölő. Különösen azért volt kedvelt a fiatalok számára, mert az egyébként szokásos szombati, vasárnapi, esetleg csütörtöki udvarlási napokon kívül, egy héten négy este is találkozhattak egymással.

 

Szent Mihály napja (szeptember 29.)

A gazdasági év őszi fordulójának tekintik Mihály napját. A pásztorok, cselédek új helyre költöztek. Szent Mihály napján a pásztornép nagy mulatságot is tartott. A juhászok leszámolták a juhokat, a bojtárok gazdát cserélhettek.
E nappal megkezdődött az ún. kisfarsang, a lakodalmazások őszi időszaka, amely november 25-ig tartott.

Szüret

A kisebb szőlőkben a család meghívott segítőkkel szüretelt, kalákában. A házigazda vendégül látta a szüretelőket, étellel-itallal kínálta őket.
Az őszi munkák végét jelezték a szüreti mulatságok.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye nem tartozik a nagy bortermelő vidékek közé, de október végén megyénkben is rendeztek szüreti felvonulásokat, bálokat.

 

Szent Vendel napja (október 20.)

A jószágtartó gazdák és a pásztorok védőszentje. Vállajon a XIX. század végi nagy állatvészt követően az új templomot Szent Vendelnek szentelték.

 

Dömötör napja (október 25.)

Őszi pásztorünnep. Szent Dömötör a juhászok védőszentje.

 

Kukoricafosztó

A kukoricafosztó, hántoló, hántóka, tengerihántó szintén közös munka volt. Az őszi betakarítás után a kukoricacsöveket a házaknál rokonok, szomszédok, ismerősök segítségével megfosztották a levelétől.
Fosztás közben a fiatalok nagyon figyelték, hogy ki talál piros csövet. Mert úgy tartották, hogy az, aki talál, az abban az évben férjhez megy:

                            „Ki először piros csövet lel,
                            Lakodalma lesz az ősszel !”

 

Halottak napja (november 2.)

A halottakra való emlékezés napja. Számos szokás, hiedelem kapcsolódik hozzá.

 

Márton napja (november 11.)

A gazdasági év fontos zárónapja. A gulya behajtásának ideje.

 

Erzsébet napja (november 19.)

E nap Szatmárban, Mátészalkán az Erzsébet-napi vásárokról volt emlékezetes. „Az Erzsébet-vásárra mindenki ment, akkor vették a téli holmikat.”

 

Katalin napja (november 25.)

„Katalin kopog, karácsony locsog.” – illetve a fordítottja. Úgy tartják, ez a régi megfigyelés mindig beválik.

Dr. Bodnár Zsuzsanna nyomán